Ballagás. Számomra most ez a VILÁG legszomorúbb szava. Búcsút kell venni barátainktól, osztálytársainktól. 8 évig csak ez a közösség fogadott minden áldott nap. Azt mondják, hogy ez nem örökre szól. Ne sírjunk, mert felesleges. De én úgy érzem összeomlott az én palotám, amit sok éven keresztül gondosan építettem. Szeptemberben ezt újra kell kezdenem. Félek. Félek nagyon. Az ismeretlentől. Attól, hogy kudarcot vallok. Nem tudok. Nem megy. Nem akarok változtatni. Miért?? Miért én?? Nem tudom. Csak azt, hogy tovább kell lépnem. A mai napon, amikor fotóztak. Minden képen, szinte mosolygok. Belül viszont sírok. Amikor el engedtük a színes léggömböket, azonban el tört a mécses. Mintha ez a nyolc év elszállt volna semmi lenne többé. Nem csak bennem omlott össze ez a biztos nyolcas. Mindenkiben. Mindenkinek fáj, rettentően. Bárcsak ne éreznék!! Bárcsak kikapcsolhatnám!! Akkor nem fájna ennyire. De minden emlék, ölelés megkönnyít majd mindent. Nem csak nekem. Mindenkinek.*Luna
